Prologue - The Last Night

[Ajánlott zene: RED - Take it all away]

Damon idegesen járkált fel s alá a ház tágas nappalijában, kezében türelmetlenül forgatott egy a tartalmától már megfosztott kristálypoharat és közben kérlelő pillantásával egyre erősebben próbálta meggyőzni Elenát, de a lány hajthatatlan volt.

- Ez egy csapda, Elena – jelentette ki Damon abbahagyva a járkálást és az addig köztük lévő méterekben mérhető távolság a következő pillanatban már alig tett ki pár centit. A férfi két vállánál fogva kényszerítette Elenát a szemkontaktusra.

- Ne menj oda. Kérlek, csak most az egyszer hallgass rám! – Kissé megszorította a lány vállait mérgében, mire az felszisszent és hátralépve lerázta magáról a szorítást.

- Stefan beszélni akar velem – suttogta színtelen hangon maga elé, majd tekintetét Damonéba fúrva erőteljesebben folytatta: - Tudod, hogy soha nem fogom feladni. Még mindig…

- Reménykedsz – vágott rögtön szavába a vámpír. – Ez szép és jó, Elena. Meg kell, hogy mondjam, szavaid mindig visszaadják az igaz szerelembe vetett hitem és ez még szebb és még jobb – gúnyolódott -, de jelen esetben, Stefan szavahihetősége egyenlő a nullával. – Elena mélyen felsóhajtott, bár Damon szavai némileg megingatták elhatározását.

- Elena, akárhogy is nézzük, Stefan nem velünk van. Tudod… - nyújtotta el a szót - átállt a sötét oldalra meg miegymás. Remélem, emlékszel még. – Szavai közben lágyan végigsimított a lány nyakán díszelgő harapás okozta forradáson, de Elena azonnal ellökte onnan a kezét, mintha félt volna, hogy a simogató kéz újra felszakítja a sebeket.

- Muszáj, Damon, mert ha feladom, nem maradna más… - Nem fejezte be a mondatot, hangja elhalkult, majd Elena elfordult, felkapta a fotelből a kabátját és kirohant az ajtón, még mielőtt újabb lebeszélő szavak üthették volna meg a fülét.

- Nem maradna más csak én… - suttogta Damon és a ház magánya elnyelte szavait. Nem volt már senki, aki hallhatta volna.

A még mindig kezében tartott pohara halk koppanással a faragott tölgyfaasztalon landolt, majd lassú, emberi tempóban megkereste autójának kulcsait, dzsekijét és Elena után indult, s közben fél kézzel már Bonnie számát tárcsázta.

­­***

A tűz csöndesen pattogott, lágyan tekergő lángnyelveinek fénye kiűzte a tisztásról az éjszaka sötétjét, helyére narancsszín világosságot költöztetve. A fák közti élet néma volt, zajtalan, mintha még az erdő is pattanásig feszült csendben figyelte volna, mi történik belsejében.

- Mikor jönnek már?– kérdezte unottan Rebekah a tűz táncát megbabonázva figyelő Klaust, de az felelet helyett kezének egy mozdulatával csendre intette, mire Rebekah hanyagul felsóhajtott és visszahuppant egy alkalmi széknek kijelölt kőre.

- Egyetlen perc – mormolta halkan Klaus. – Ha nem jártatnád feleslegesen a szádat, te is hallanád őket – tette hozzá mogorván és szavait Rebekah csak egy csúfondáros grimasszal díjazta, de a következő pillanatban a fák közül kiszűrődő léptek hangja felugrasztotta nyugodt helyéről.

- Stefan? – kémlelt a hangforrásába, ahol hamarosan megjelent az érintett, karjában Elena ájult testét hordozva. Klaus arcán halvány, elégedett mosollyal nyugtázta a látványt, majd pillantását elfordítva róluk, a jobbján álldogáló Tylerre nézett:

- Úgy hallom, rejtőzik még valaki a fák között. – Ujjával előre mutatott és Tyler értve a célzást, a kijelölt irányba indult és egy szempillantás alatt eltűnt a rengetegben, hogy egy villanásnyi idő múltán Damont és Bonnie-t magával ráncigálva térjen vissza. Bonnie-t előre lódította, - aki ettől a hűvös talajon végezte – míg a vámpírt egy hátának szegezett karóval tartotta sakkban.

- Milyen erős lett valaki hirtelenjében – jegyezte meg Damon gunyorosan, de jókedvét, mintha a szél fújta volna el, miután alaposan szemrevételezte a helyzetet, amibe belekerültek. Pillantása hamar rátalált a földön nyugvó Elenára, a Klaus mellett ácsorgó öccsére és mikor az utóbb említett arcán széles mosoly ömlött szét, Damon nem bírta tovább türtőztetni magát. A düh testében szétomló forrósága elhomályosított minden más, értelmes gondolatot és helyet csak a méregnek hagyott. Érezte amint az erek repedésként barázdálják szét a bőrét és szinte látta maga előtt, hogyan fordul tébolyult vörösbe a szeme haragja ékes jeleként. A düh elhomályosította ítélőképességét és már vetült volna öccse felé, mikor két megdöbbentően erős kar visszarántotta és akár egy tollpihét fogott volna, a földhöz csapta.

- Nem szeretném, ha mindent tönkretenne, de még ne öld meg – bazsalyogta Klaus és Tyler értve szavait, a kezében tartott hosszú karóval a földhöz szegezte a vámpírt.

Damon feje oldalra hanyatlott. Érezte, hogy az érdes fa kissé megcirógatja a szívét és reménykedett benne, hogy ha nem mozog, akkor a karcolásból nem lesz seb és talán élve elhagyhatja ezt a helyet még valaha.

- Nos, most hogy megoldottuk ezt az apró kellemetlenséget, talán el is kezdhetnénk – jelentette ki nyájasan Klaus és lehajolt Elena testéhez. Ujjai gyengéden végigsimítottak a lány bőrén s közben kihívó pillantást vetett Damonra. Élvezte a másik tekintetében felbukkanó fájdalmat, vívódást, szenvedést.

Elfordult és rongybabaként kapta fel Elenát a földről, majd Stefan karjai közé csúsztatta.

- Szerencsére csatlakozott köreinkhez egy boszorkány is, aki remélem segítségünkre lesz. – Klaus Bonniehoz lépett, - aki esésétől még mindig kissé kábán hevert a földön – és egy udvariasnak szánt mozdulattal felsegítette a talajról.

- Megsúgom kis boszorka, hogy mindenki jobban jár, ha a segítségemre leszel – suttogta a lány arcához hajolva. Bonnie szája meg-megvonaglott felindultságában, de tudta, hogy mit sem érne az ellenkezés.

Bólintott, mire Klaus elégedett dörzsölte össze tenyerét és húgához fordult.

- Add ide! – Rebekah áhítatos mozdulattal nyújtotta át testvérének a kért tárgyat: egy kicsiny méretű kristályból készült tálat, amit Klaus ugyanazzal a lendülettel a megrettent Bonnie kezébe nyomott. Az edény bonyolult mintáit lágyan simogatta, csillogtatta meg a tűz fénye, ahogy átkerült egyik kézből a másikba.

- Akkor kezdhetjük? – nézett körbe Klaus, bár hiába is ellenkezett volna bárki is. – Itt az ige! – hajított bele a férfi az edénybe egy elnyűtt papirost. Bonnie, aki eddig meredten bámulta tálkát, most felnézett és hanyagul meredt Klausra.

- Mi ez? – Feljebb emelte a kezében tartott tárgyat, hogy tisztázza: arról beszél. Klaus égnek emelte a tekintetét, mintha csak az Urat kérte volna számon, hogy miért áldotta meg ilyen gyengeelméjű boszorkánnyal.

- Ez egy tál – jelentette ki pár pillanat múltán.

- Amiből soha nem ürülhet ki a tartalma… - szólt közbe elgondolkodva Stefan és pillantása Elena ájult arcára tévedt, majd az edényre.

- Ha az adott anyagból az összes fellelhetőt beletöltöd – egészítette ki Klaus.

- Micsoda?! – kiáltott fel Bonnie rémülten. Szeme elkerekedve pásztázta a jelenlévők arcát, hátha valaki végre felnevet, és csak annyit mond: „Bevetted!”. Ám semmi ilyen nem történt. Klaus tekintete sürgetően, kegyetlenül vetült rá, Rebekah ugrásra készen várta, hátha esetleg bele kell avatkoznia a történésekbe, míg Tyler és Stefan arcukon ugyanazzal a feszült, de mégis kifejezéstelen arccal figyelték az eseményeket. Bonnie még hátrafordult, hogy vessen egy pillantást Damonra, de tőle sem várhatott sok segítséget. A vámpír magatehetetlenül feküdt a porban, arca holt fehérré vált, szeme lecsukódott és szája elnyílt, mintha bármelyik másodpercben szabadjára engedhetné lelkét.

Bonnie egyetlen vonallá préselte ajkát és Klaus rádörrenő szavainak hatására, remegő kézzel hozzálátott a varázslatnak.

***

[Ajánlott zene: Requiem]

- Most már használhatod egészséggel – köpte szavait néhány perccel később Klaus felé, majd egy könnyed mozdulattal utánuk hajította a tálat is. A férfi egy hálásnak szánt, bár korántsem valódi mosoly kíséretében kapta el, de a boszorkány ironikus mondatával nem foglalkozott, ahelyett inkább intett Tylernek, majd Damon teste felé mutatott.

- Azt akarom, hogy lássa. – Bonnie hitetlenkedve meredt a férfire. Felfordult a gyomra annak kegyetlenségétől.

Klaus elfordult, pillantása találkozott Rebekah-éval, mire vonásait gonosz mosoly szőtte át. Új ötlete támadt és sejtette, hogy húgának is hasonló fordult meg a fejében.

- Sőt! Ő fogja megtenni – susogta. Bonnie levegőért kapkodott, érezte, ahogy bőrét végigsimítja szeméből kigördülő könnycseppje és majd azt még több követi. Forgott vele a világ, idegei pattanásig feszültek, és ahogy a könnyek függönyén át Stefanra pillantott s annak arcán hasonló kifejezést fedezett fel, mint Klausén érezte, hogy térde megremeg, lerogy a földre és végül elsötétül előtte minden.

Damon látta, ahogy Bonnie összeesik, majd érezte, ahogy a mellkasába fúródó karó kihúzódik és a seb gyógyulásnak indul. Összezavarodva tápászkodott fel a földről, nem tudta mennyi idő is telhetett el azóta mióta elvesztette az eszméletét. Szaporán leporolta ruháit, megvárta, amíg sérülése helyén már csak egy halovány heg marad, majd körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön.

- Még mindig milyen szépen egybegyűltünk itt, ezen a szép napon – jegyezte meg, de Klaus elengedte füle mellett a kommentárt.

- Van itt némi tennivaló a számodra. – Rebekah csengő, lányos nevetése felharsant bátyja szavai nyomán, de az nyomban leintette, habár az ő szája szegletében is elfojtott vidámság lapult.

- A legfőbb tennivalóm elhúzni innen és magammal vinni, akit lehet – vágta rá Damon és tett egy lépést az ájult Bonnie felé, mire Klaus helytelenítően felszisszent.

- Arról majd beszélhetünk később, de most sokkal fontosabb dolgunk van. – Klaus egy pillanat alatt megszüntette a kettejüket elválasztó távolságot és Damon vállát megszorítva kényszerítette a vámpírt a szemkontaktusra.

- Azt akarom, hogy vedd vérét Elenának, de ne táplálkozz belőle, hanem folyasd a mellette lévő tálba. – Klaus elhúzódott. Elégedett konstatálta, ahogy Damon jégkék tekintetéből lassan kiveszik minden csillogás és eltompultan indul Elena testéhez, amit Stefan időközben a földre fektetett.

Damon érezte, ahogy testét egy láthatatlan húzóerő béklyókba fogja és csak egyetlen útvonalat kínál számára.

Lassan, remegve a szájához emelte Elena kezét. A gyengén, de mégis dobogó szív hangjának hatására arcát az éjszaka folyamán másodszor ismét végigbarázdálták az erek, szemfehérje megint vörösbe fordult, de most senki nem parancsolt neki megálljt. Miközben a tehetetlensége felett érzett dühe savként marta bensőjét, lecsapott.