2011. november 13., vasárnap

Chapter One - Never be the same


[Ajánlott zene: Marcelo Zarvos - Finale]


Két nappal korábban

Damon mozdulatlanul, kifejezéstelenül meredt a hófehér sírkőre. Pillantása újra és újra végigfutott a márványba vésett néven és dátumokon, de agya egyszerűen nem akarta felfogni a látványt. Képtelen volt elhinni. Kezei ökölbe szorultak, torkát savként marták az elfojtott könnyek, és még mielőtt észbe kaphatott volna, érezte, hogy lábai megremegnek, és lassan térdre esett.
A világ darabokra hullott, a holnap esélyei, vagy úgy egyáltalán bármilyen esély egy boldogabb jövőre, elérhetetlen távolságokba került. Talán ő is darabokra omlott és ezekből a darabkákból már soha nem rakhatja magát össze újra. Elenával együtt az ő feledés homályából összekapart emberi része is eltávozott. És ahogy lány se, úgy az se jöhet már vissza többé.
Egy meleg kéz simított végig a hátán, majd a vállán állapodott meg. Damon nem hallotta, hogy tulajdonosa vajon mikor érkezhetett a közelébe, bár ezen nem is csodálkozott. Nem törődött ő már semmivel.
- Értelmetlenné vált… minden az - motyogta egy mély sóhaj kíséretében, majd lesöpörte a lágy érintést és felkelt. Bonnie zöldes barna szempárja nézett farkasszemet vele és a lány szólásra nyitotta száját:
- Semmi nem az, Damon – mondta csöndesen, mire a vámpír egy pillanatra elkínzottan a tenyerébe temette arcát és ajkát szaggatott, kényszeredett nevetés hagyta el.
- Az istenért, Bonnie! – kiáltott fel. Hangja ostorként pattant a temető csendjében. A mellette álló úgy rezzent össze, mint egy száraz falevél a széltől. 
- Minden… - egy pillanatra megtorpant, mintha nem tudná, hogy folytassa -… elveszett.
- Nem igaz! – tiltakozott Bonnie és tényleg így is érezte. – Addig nem nyugszom, amíg nem látom Klaust holtan, mert tartozom ennyivel Elenának. Mindannyian tartozunk neki ennyivel – mondta csöndesen, de mintha Damonhoz el sem jutottak volna szavai. Rezzenéstelen arccal bámult a temető kijárata felé, ahová pár pillanat múltán el is indult. Nem törődött Bonnie marasztaló szavaival.
Menni akart. Menni minél messzebbre innen.

***

Ajka végigcsúszott a nő meztelen bőrén, kezei hátát simogatták és a testét fedő egyre bosszantóbb ruha cipzárját keresték. Mikor kutatását siker koronázta, egyetlen mohó mozdulattal húzta le róla és hagyta a földre hullani azt.
Karjaiba vette, óvatosan, mint egy porcelánbabát, az ágyra fektette, majd fölé hajolt, de tétovázott. Jégszín szemei gyengéden vizslatták a másik tekintetét, ujjai lágyan túrtak bele a sötét selyemnek tetsző fürtökbe. De gesztusait mégsem követte csók. Helyette inkább felkelt, az éjjeliszekrényen hagyott pohara után nyúlt és nagyot kortyolt annak aranyló tartamába, majd kinézve az ablakon a házat körülvevő sötétséget kezdte fürkészni.
Az ágyon fekvő nő unottan felsóhajtott, hátára fordult és a plafont kezdte fixírozni.
- Lépj tovább, Damon – mormolta fanyalogva. – Az élet szép…
-… egy őrült, szuper-halhatatlan hibriddel a nyomodban biztos gyönyörű lehet – vágott közbe a férfi. - Ezt te sem gondolhatod komolyan – nézett Katherine-re hitetlenkedve.
- Nem is szuper-halhatatlan – ellenkezett a nő felülve, miközben felvette padlóra hullott ruháját és lemondóan vette tudomásul a hangulat drasztikus megváltozását.
- Akkor te minek neveznél valakit, akit nem lehet megölni semmivel?
- Mindenki elpusztítható valamilyen módon – vonogatta a vállát Katherine, majd felhúzta fekete tűsarkú cipőjét, Damonhoz lépett és tenyerét meglepően lágy mozdulattal arcára simította.
- Majd megoldjátok – suttogta, majd finom csókot nyomott a férfi mozdulatlan ajkaira.
- Te pedig elhúzol – vonta le a következtetést Damon. Hangja gúnytól, megvetéstől volt terhes.
Katherine mímelt szomorúsággal biggyesztette le száját.
- Nincs értelme maradnom. Jelen helyzetben inkább mentem a bőrömet. – Damon lehunyta szemeit. Érezte, ahogy Katherine érintése eltűnik bőréről, hallotta, ahogy árnyékként elsuhan és mikor szemhéjai felpattantak, már egyedül volt.
Hasonló érzés kerítette hatalmába, mint pár napja a temetőben Elena temetése után, bár akkor menni akart, menni innen minél messzebb, most viszont tudta: maradnia kell, mert tartozik ennyivel. Ő nem fog egész hátralévő életében menekülni…

***


Rebekah lassan elnyúlt a bordó, aranyhímzéses pamlagon és kezét a feje alá csúsztatva, gyanakodva sandított az asztalnál ülő bátyjára.
- Mióta olvasgattok ilyen bőszen a szabadidőtökben? – gúnyolódott és összemosolygott a kanapén hasonló tevékenységet végző Stefannal, de Klaus figyelmét nem sikerült magára vonnia. Bátyja csak halványan elmosolyodott, de nem nézett fel rögtön a kezében tartott ódon kötetből, csak pillantok múlván.
Rebekah türelmetlenül felsóhajtott. Nem volt ínyére, hogy senki nem foglalkozik vele, pláne most, hogy nézete szerint már semmi gondjuk nem akadt, hiszen bátyja megkapott mindent, amiért annyi évszázadon át küzdött. Nem értette hát, hogy mi ez a buzgó kutatás a két férfi részéről.
Klaus miután felpillantott, felemelte a kezében tartott könyvet és egyik annak egyik oldalát húga felé mutatta.
- Emlékszel erre? – Rebekah bólintott. 
- Vissza akarom kapni.
- Szóval, az új életcélod, hogy visszakapj valamit, amitől annyi éven keresztül próbáltál megszabadulni? – Klaus megvonta vállát.
- Akkoriban még nem tudtam értékelni – felelte, de Rebekah csak a szemét forgatta.
- Ahogy gondolod – mondta a lány kimérten és felkelt eddig elfoglalt helyéről. – Remélem, tudod, hogy nagy fába vágtad a fejszédet. Rá fog jönni, hogy nyomozol utána… - Klaus bólintott, de a következő percben már minden figyelmét ismét a kötetnek szentelte.
- Örülök, hogy megint találtál magadnak küldetést – mormolta gúnyosan Rebekah és kivonult a szobából. Bármi, amit odakint talál szórakoztatóbb lesz, mint ezek ketten, az biztos!

***
- Készen állsz, Amelia? – kérdezte a nő a jobbján álló boszorkányt, miután mindhárman elfoglalták helyüket.
Amelia bólintott, majd karjait oldalra nyújtva megfogta a másik kettő kezét, hogy tökéletes kört alkossanak a középen fekvő test körül.
- Kezdd te, Reena! – utasította Amelia a legfiatalabbnak tűnő boszorkányt. – Te rendelkezel hármunk közül még a legtöbb életerővel és ez most nagyon fontos – magyarázta. Reena bólintott és halk, monoton kántálásba kezdett:
- Mors ultra non…- Szavai nyomán szellő járta át a tágas szobát, a gyertyák lángja fellobbant és szinte tapintani lehetett a helyiségben létrehozott varázslat mágikus erejét.
Pár mondattal később a másik két nő is bekapcsolódott. Hangjuk hipnotizáló dallamként lebegett a levegőben és mindhárman érezték, ahogy a varázserő kihasználja testük, lelkük erejét, de mégis folytatták. Amelia érzékelte, ahogy életének ereje lassú, forró folyamként hömpölyög végig a testét, hogy aztán abból kilépve mást tápláljon tovább.
- Mors ultra non… - suttogták még utoljára gyengülő hangon, majd elszakadva egymástól, kissé megtántorodtak, de Amelia hamar visszanyerte egyensúlyát és onnantól csak az előtte fekvő testet nézte.
- Sikerült? – kérdezte bizonytalanul Reena, Amelia azonban csendre intette. Sötét szeme vadászkutyaként vizslatta az életre utaló – egyelőre nem lévő – jeleket a remélhetőleg már kevésbé halott hullán.
Feszülten felsóhajtott és már éppen azt kezdte számba venni, hogy vajon mit ronthattak el, mikor a nő ujjai megrándultak, szemei kipattantak és egy mély lélegzettel visszatért belé az élet.
A másik két boszorkány megkönnyebbülten felsóhajtott, míg Amelia készségesen segítette fel közben a földről a nőt, és elégedett mosollyal pillantott rá, úgy, mint egy festő az élete mesterművére.
- Üdv újra az életben, Jules!

*Nincs többé halál...

2011. november 10., csütörtök

About the continuation...

Sziasztok!


Először is nagyon szépen köszönöm az eddigi rendszeres olvasókat és a biztató szavakat! Nagyon jólestek! Ebben a bejegyzésben kicsit beavatlak Titeket arra vonatkozóan, hogy hogyan és mit tervezek a történettel, fejezetekkel kapcsolatban:

A következő fejezet címe: Never be the same... {Soha nem lesz ugyanaz...} - Ebben a részben még történetileg nem haladunk sokat, főleg az érzelmekre lesz hangolva és arra, hogy mennyire változik meg és szinte hullik darabokra a világ a prológusban történtek miatt és, hogy ez milyen hatást gyakorol Damonre. 
Az ezután lévő fejezet címe: Alive Again { majdnem szó szerint: Újra életben}. Itt már kissé beindulnak az események és egy visszatekintős jelenet is kilátásban van.
Magát a történetet több évadosra terveztem, eddig ez és a következő évad hever itt előttem teljesen kidolgozva, de aztán majd Ti eldöntitek, hogy akarjátok-e a következőket is olvasni...
És végezetül, amint látjátok új kinézet került az oldalra. Az előző még csak olyan kezdetleges, első dizájn volt - de a fejlécért nagy köszönet Audrey-nak! - ez viszont most sokáig fog maradni. Ez már teljesen az én kezem munkája. Remélem tetszik, a véleményeteket szívesen olvasnám róla.

Pár nap múlva pedig érkezik az első fejezet! 

Breathe

2011. november 5., szombat

Prologue - The Last Night


[Ajánlott zene: RED - Take it all away]

Damon idegesen járkált fel s alá a ház tágas nappalijában, kezében türelmetlenül forgatott egy a tartalmától már megfosztott kristálypoharat és közben kérlelő pillantásával egyre erősebben próbálta meggyőzni Elenát, de a lány hajthatatlan volt.
- Ez egy csapda, Elena – jelentette ki Damon abbahagyva a járkálást és az addig köztük lévő méterekben mérhető távolság a következő pillanatban már alig tett ki pár centit. A férfi két vállánál fogva kényszerítette Elenát a szemkontaktusra.
- Ne menj oda. Kérlek, csak most az egyszer hallgass rám! – Kissé megszorította a lány vállait mérgében, mire az felszisszent és hátralépve lerázta magáról a szorítást.
- Stefan beszélni akar velem – suttogta színtelen hangon maga elé, majd tekintetét Damonéba fúrva erőteljesebben folytatta: - Tudod, hogy soha nem fogom feladni. Még mindig…
- Reménykedsz – vágott rögtön szavába a vámpír. – Ez szép és jó, Elena. Meg kell, hogy mondjam, szavaid mindig visszaadják az igaz szerelembe vetett hitem és ez még szebb és még jobb – gúnyolódott -, de jelen esetben, Stefan szavahihetősége egyenlő a nullával. – Elena mélyen felsóhajtott, bár Damon szavai némileg megingatták elhatározását.
- Elena, akárhogy is nézzük, Stefan nem velünk van. Tudod… - nyújtotta el a szót - átállt a sötét oldalra meg miegymás. Remélem, emlékszel még. – Szavai közben lágyan végigsimított a lány nyakán díszelgő harapás okozta forradáson, de Elena azonnal ellökte onnan a kezét, mintha félt volna, hogy a simogató kéz újra felszakítja a sebeket.
- Muszáj, Damon, mert ha feladom, nem maradna más… - Nem fejezte be a mondatot, hangja elhalkult, majd Elena elfordult, felkapta a fotelből a kabátját és kirohant az ajtón, még mielőtt újabb lebeszélő szavak üthették volna meg a fülét.
- Nem maradna más csak én… - suttogta Damon és a ház magánya elnyelte szavait. Nem volt már senki, aki hallhatta volna.
A még mindig kezében tartott pohara halk koppanással a faragott tölgyfaasztalon landolt, majd lassú, emberi tempóban megkereste autójának kulcsait, dzsekijét és Elena után indult, s közben fél kézzel már Bonnie számát tárcsázta.

­­***
A tűz csöndesen pattogott, lágyan tekergő lángnyelveinek fénye kiűzte a tisztásról az éjszaka sötétjét, helyére narancsszín világosságot költöztetve. A fák közti élet néma volt, zajtalan, mintha még az erdő is pattanásig feszült csendben figyelte volna, mi történik belsejében.
- Mikor jönnek már?– kérdezte unottan Rebekah a tűz táncát megbabonázva figyelő Klaust, de az felelet helyett kezének egy mozdulatával csendre intette, mire Rebekah hanyagul felsóhajtott és visszahuppant egy alkalmi széknek kijelölt kőre.
- Egyetlen perc – mormolta halkan Klaus. – Ha nem jártatnád feleslegesen a szádat, te is hallanád őket – tette hozzá mogorván és szavait Rebekah csak egy csúfondáros grimasszal díjazta, de a következő pillanatban a fák közül kiszűrődő léptek hangja felugrasztotta nyugodt helyéről.
- Stefan? – kémlelt a hangforrásába, ahol hamarosan megjelent az érintett, karjában Elena ájult testét hordozva. Klaus arcán halvány, elégedett mosollyal nyugtázta a látványt, majd pillantását elfordítva róluk, a jobbján álldogáló Tylerre nézett:
- Úgy hallom, rejtőzik még valaki a fák között. – Ujjával előre mutatott és Tyler értve a célzást, a kijelölt irányba indult és egy szempillantás alatt eltűnt a rengetegben, hogy egy villanásnyi idő múltán Damont és Bonnie-t magával ráncigálva térjen vissza. Bonnie-t előre lódította, - aki ettől a hűvös talajon végezte – míg a vámpírt egy hátának szegezett karóval tartotta sakkban.
- Milyen erős lett valaki hirtelenjében – jegyezte meg Damon gunyorosan, de jókedvét, mintha a szél fújta volna el, miután alaposan szemrevételezte a helyzetet, amibe belekerültek. Pillantása hamar rátalált a földön nyugvó Elenára, a Klaus mellett ácsorgó öccsére és mikor az utóbb említett arcán széles mosoly ömlött szét, Damon nem bírta tovább türtőztetni magát. A düh testében szétomló forrósága elhomályosított minden más, értelmes gondolatot és helyet csak a méregnek hagyott. Érezte amint az erek repedésként barázdálják szét a bőrét és szinte látta maga előtt, hogyan fordul tébolyult vörösbe a szeme haragja ékes jeleként. A düh elhomályosította ítélőképességét és már vetült volna öccse felé, mikor két megdöbbentően erős kar visszarántotta és akár egy tollpihét fogott volna, a földhöz csapta.
- Nem szeretném, ha mindent tönkretenne, de még ne öld meg – bazsalyogta Klaus és Tyler értve szavait, a kezében tartott hosszú karóval a földhöz szegezte a vámpírt.
Damon feje oldalra hanyatlott. Érezte, hogy az érdes fa kissé megcirógatja a szívét és reménykedett benne, hogy ha nem mozog, akkor a karcolásból nem lesz seb és talán élve elhagyhatja ezt a helyet még valaha.
- Nos, most hogy megoldottuk ezt az apró kellemetlenséget, talán el is kezdhetnénk – jelentette ki nyájasan Klaus és lehajolt Elena testéhez. Ujjai gyengéden végigsimítottak a lány bőrén s közben kihívó pillantást vetett Damonra. Élvezte a másik tekintetében felbukkanó fájdalmat, vívódást, szenvedést.
Elfordult és rongybabaként kapta fel Elenát a földről, majd Stefan karjai közé csúsztatta.
- Szerencsére csatlakozott köreinkhez egy boszorkány is, aki remélem segítségünkre lesz. – Klaus Bonniehoz lépett, - aki esésétől még mindig kissé kábán hevert a földön – és egy udvariasnak szánt mozdulattal felsegítette a talajról.
- Megsúgom kis boszorka, hogy mindenki jobban jár, ha a segítségemre leszel – suttogta a lány arcához hajolva. Bonnie szája meg-megvonaglott felindultságában, de tudta, hogy mit sem érne az ellenkezés.
Bólintott, mire Klaus elégedett dörzsölte össze tenyerét és húgához fordult.
- Add ide! – Rebekah áhítatos mozdulattal nyújtotta át testvérének a kért tárgyat: egy kicsiny méretű kristályból készült tálat, amit Klaus ugyanazzal a lendülettel a megrettent Bonnie kezébe nyomott. Az edény bonyolult mintáit lágyan simogatta, csillogtatta meg a tűz fénye, ahogy átkerült egyik kézből a másikba.
- Akkor kezdhetjük? – nézett körbe Klaus, bár hiába is ellenkezett volna bárki is. – Itt az ige! – hajított bele a férfi az edénybe egy elnyűtt papirost. Bonnie, aki eddig meredten bámulta tálkát, most felnézett és hanyagul meredt Klausra.
- Mi ez? – Feljebb emelte a kezében tartott tárgyat, hogy tisztázza: arról beszél. Klaus égnek emelte a tekintetét, mintha csak az Urat kérte volna számon, hogy miért áldotta meg ilyen gyengeelméjű boszorkánnyal.
- Ez egy tál – jelentette ki pár pillanat múltán.
- Amiből soha nem ürülhet ki a tartalma… - szólt közbe elgondolkodva Stefan és pillantása Elena ájult arcára tévedt, majd az edényre.
- Ha az adott anyagból az összes fellelhetőt beletöltöd – egészítette ki Klaus.
- Micsoda?! – kiáltott fel Bonnie rémülten. Szeme elkerekedve pásztázta a jelenlévők arcát, hátha valaki végre felnevet, és csak annyit mond: „Bevetted!”. Ám semmi ilyen nem történt. Klaus tekintete sürgetően, kegyetlenül vetült rá, Rebekah ugrásra készen várta, hátha esetleg bele kell avatkoznia a történésekbe, míg Tyler és Stefan arcukon ugyanazzal a feszült, de mégis kifejezéstelen arccal figyelték az eseményeket. Bonnie még hátrafordult, hogy vessen egy pillantást Damonra, de tőle sem várhatott sok segítséget. A vámpír magatehetetlenül feküdt a porban, arca holt fehérré vált, szeme lecsukódott és szája elnyílt, mintha bármelyik másodpercben szabadjára engedhetné lelkét.
Bonnie egyetlen vonallá préselte ajkát és Klaus rádörrenő szavainak hatására, remegő kézzel hozzálátott a varázslatnak.

***

- Most már használhatod egészséggel – köpte szavait néhány perccel később Klaus felé, majd egy könnyed mozdulattal utánuk hajította a tálat is. A férfi egy hálásnak szánt, bár korántsem valódi mosoly kíséretében kapta el, de a boszorkány ironikus mondatával nem foglalkozott, ahelyett inkább intett Tylernek, majd Damon teste felé mutatott.
- Azt akarom, hogy lássa. – Bonnie hitetlenkedve meredt a férfire. Felfordult a gyomra annak kegyetlenségétől.
Klaus elfordult, pillantása találkozott Rebekah-éval, mire vonásait gonosz mosoly szőtte át. Új ötlete támadt és sejtette, hogy húgának is hasonló fordult meg a fejében.
- Sőt! Ő fogja megtenni – susogta. Bonnie levegőért kapkodott, érezte, ahogy bőrét végigsimítja szeméből kigördülő könnycseppje és majd azt még több követi. Forgott vele a világ, idegei pattanásig feszültek, és ahogy a könnyek függönyén át Stefanra pillantott s annak arcán hasonló kifejezést fedezett fel, mint Klausén érezte, hogy térde megremeg, lerogy a földre és végül elsötétül előtte minden.
Damon látta, ahogy Bonnie összeesik, majd érezte, ahogy a mellkasába fúródó karó kihúzódik és a seb gyógyulásnak indul. Összezavarodva tápászkodott fel a földről, nem tudta mennyi idő is telhetett el azóta mióta elvesztette az eszméletét. Szaporán leporolta ruháit, megvárta, amíg sérülése helyén már csak egy halovány heg marad, majd körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön.
- Még mindig milyen szépen egybegyűltünk itt, ezen a szép napon – jegyezte meg, de Klaus elengedte füle mellett a kommentárt.
- Van itt némi tennivaló a számodra. – Rebekah csengő, lányos nevetése felharsant bátyja szavai nyomán, de az nyomban leintette, habár az ő szája szegletében is elfojtott vidámság lapult.
- A legfőbb tennivalóm elhúzni innen és magammal vinni, akit lehet – vágta rá Damon és tett egy lépést az ájult Bonnie felé, mire Klaus helytelenítően felszisszent.
- Arról majd beszélhetünk később, de most sokkal fontosabb dolgunk van. – Klaus egy pillanat alatt megszüntette a kettejüket elválasztó távolságot és Damon vállát megszorítva kényszerítette a vámpírt a szemkontaktusra.
- Azt akarom, hogy vedd vérét Elenának, de ne táplálkozz belőle, hanem folyasd a mellette lévő tálba. – Klaus elhúzódott. Elégedett konstatálta, ahogy Damon jégkék tekintetéből lassan kiveszik minden csillogás és eltompultan indul Elena testéhez, amit Stefan időközben a földre fektetett.
Damon érezte, ahogy testét egy láthatatlan húzóerő béklyókba fogja és csak egyetlen útvonalat kínál számára.
Lassan, remegve a szájához emelte Elena kezét. A gyengén, de mégis dobogó szív hangjának hatására arcát az éjszaka folyamán másodszor ismét végigbarázdálták az erek, szemfehérje megint vörösbe fordult, de most senki nem parancsolt neki megálljt. Miközben a tehetetlensége felett érzett dühe savként marta bensőjét, lecsapott.

2011. november 4., péntek

First Post

 Sziasztok!


Régóta írogatok, volt már néhány blogom, de rendre nem tudtam befejezni a történeteimet. Hol elakadtam, hol elfogyott az ihlet, hol nem volt már kedvem az egészhez... aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem voltam elég érett egy rendes történethez. Remélem, már felnőttem a feladathoz. Egy "The Vampire Diaries" fanfictionnal kezdeném a visszatérést, a "Breathe Again"-nel, aminek első ún. évada a "Without Choice" címet viseli, ami annyit jelent "Választás nélkül".
Több évadosra tervezem a történetet, és ha ti is úgy akarjátok akkor ez is meg is fog valósulni, rajtam ne múljék!
A történet ismertetője már olvasható az oldalsávban és azt el kell mondanom, hogy nem követi túlzottan a sorozatot, csak nagyon nagy vonalakban. De a második évad történéseit mindenképp ismerni kell hozzá. Nos, sok-sok véres izgalmat, vámpírokat, vérfarkasokat és idegtépő függővégeket garantálhatok! (: Remélem velem tartotok.

Breathe