[Ajánlott zene: Marcelo Zarvos - Finale]
Két nappal korábban
Damon mozdulatlanul, kifejezéstelenül meredt a hófehér sírkőre. Pillantása újra és újra végigfutott a márványba vésett néven és dátumokon, de agya egyszerűen nem akarta felfogni a látványt. Képtelen volt elhinni. Kezei ökölbe szorultak, torkát savként marták az elfojtott könnyek, és még mielőtt észbe kaphatott volna, érezte, hogy lábai megremegnek, és lassan térdre esett.
A világ darabokra hullott, a holnap esélyei, vagy úgy egyáltalán bármilyen esély egy boldogabb jövőre, elérhetetlen távolságokba került. Talán ő is darabokra omlott és ezekből a darabkákból már soha nem rakhatja magát össze újra. Elenával együtt az ő feledés homályából összekapart emberi része is eltávozott. És ahogy lány se, úgy az se jöhet már vissza többé.
Egy meleg kéz simított végig a hátán, majd a vállán állapodott meg. Damon nem hallotta, hogy tulajdonosa vajon mikor érkezhetett a közelébe, bár ezen nem is csodálkozott. Nem törődött ő már semmivel.
- Értelmetlenné vált… minden az - motyogta egy mély sóhaj kíséretében, majd lesöpörte a lágy érintést és felkelt. Bonnie zöldes barna szempárja nézett farkasszemet vele és a lány szólásra nyitotta száját:
- Semmi nem az, Damon – mondta csöndesen, mire a vámpír egy pillanatra elkínzottan a tenyerébe temette arcát és ajkát szaggatott, kényszeredett nevetés hagyta el.
- Az istenért, Bonnie! – kiáltott fel. Hangja ostorként pattant a temető csendjében. A mellette álló úgy rezzent össze, mint egy száraz falevél a széltől.
- Minden… - egy pillanatra megtorpant, mintha nem tudná, hogy folytassa -… elveszett.
- Nem igaz! – tiltakozott Bonnie és tényleg így is érezte. – Addig nem nyugszom, amíg nem látom Klaust holtan, mert tartozom ennyivel Elenának. Mindannyian tartozunk neki ennyivel – mondta csöndesen, de mintha Damonhoz el sem jutottak volna szavai. Rezzenéstelen arccal bámult a temető kijárata felé, ahová pár pillanat múltán el is indult. Nem törődött Bonnie marasztaló szavaival.
Menni akart. Menni minél messzebbre innen.
***
Ajka végigcsúszott a nő meztelen bőrén, kezei hátát simogatták és a testét fedő egyre bosszantóbb ruha cipzárját keresték. Mikor kutatását siker koronázta, egyetlen mohó mozdulattal húzta le róla és hagyta a földre hullani azt.
Karjaiba vette, óvatosan, mint egy porcelánbabát, az ágyra fektette, majd fölé hajolt, de tétovázott. Jégszín szemei gyengéden vizslatták a másik tekintetét, ujjai lágyan túrtak bele a sötét selyemnek tetsző fürtökbe. De gesztusait mégsem követte csók. Helyette inkább felkelt, az éjjeliszekrényen hagyott pohara után nyúlt és nagyot kortyolt annak aranyló tartamába, majd kinézve az ablakon a házat körülvevő sötétséget kezdte fürkészni.
Az ágyon fekvő nő unottan felsóhajtott, hátára fordult és a plafont kezdte fixírozni.
- Lépj tovább, Damon – mormolta fanyalogva. – Az élet szép…
-… egy őrült, szuper-halhatatlan hibriddel a nyomodban biztos gyönyörű lehet – vágott közbe a férfi. - Ezt te sem gondolhatod komolyan – nézett Katherine-re hitetlenkedve.
- Nem is szuper-halhatatlan – ellenkezett a nő felülve, miközben felvette padlóra hullott ruháját és lemondóan vette tudomásul a hangulat drasztikus megváltozását.
- Akkor te minek neveznél valakit, akit nem lehet megölni semmivel?
- Mindenki elpusztítható valamilyen módon – vonogatta a vállát Katherine, majd felhúzta fekete tűsarkú cipőjét, Damonhoz lépett és tenyerét meglepően lágy mozdulattal arcára simította.
- Majd megoldjátok – suttogta, majd finom csókot nyomott a férfi mozdulatlan ajkaira.
- Te pedig elhúzol – vonta le a következtetést Damon. Hangja gúnytól, megvetéstől volt terhes.
Katherine mímelt szomorúsággal biggyesztette le száját.
- Nincs értelme maradnom. Jelen helyzetben inkább mentem a bőrömet. – Damon lehunyta szemeit. Érezte, ahogy Katherine érintése eltűnik bőréről, hallotta, ahogy árnyékként elsuhan és mikor szemhéjai felpattantak, már egyedül volt.
Hasonló érzés kerítette hatalmába, mint pár napja a temetőben Elena temetése után, bár akkor menni akart, menni innen minél messzebb, most viszont tudta: maradnia kell, mert tartozik ennyivel. Ő nem fog egész hátralévő életében menekülni…
***
Rebekah lassan elnyúlt a bordó, aranyhímzéses pamlagon és kezét a feje alá csúsztatva, gyanakodva sandított az asztalnál ülő bátyjára.
- Mióta olvasgattok ilyen bőszen a szabadidőtökben? – gúnyolódott és összemosolygott a kanapén hasonló tevékenységet végző Stefannal, de Klaus figyelmét nem sikerült magára vonnia. Bátyja csak halványan elmosolyodott, de nem nézett fel rögtön a kezében tartott ódon kötetből, csak pillantok múlván.
Rebekah türelmetlenül felsóhajtott. Nem volt ínyére, hogy senki nem foglalkozik vele, pláne most, hogy nézete szerint már semmi gondjuk nem akadt, hiszen bátyja megkapott mindent, amiért annyi évszázadon át küzdött. Nem értette hát, hogy mi ez a buzgó kutatás a két férfi részéről.
Klaus miután felpillantott, felemelte a kezében tartott könyvet és egyik annak egyik oldalát húga felé mutatta.
- Emlékszel erre? – Rebekah bólintott.
- Vissza akarom kapni.
- Szóval, az új életcélod, hogy visszakapj valamit, amitől annyi éven keresztül próbáltál megszabadulni? – Klaus megvonta vállát.
- Akkoriban még nem tudtam értékelni – felelte, de Rebekah csak a szemét forgatta.
- Ahogy gondolod – mondta a lány kimérten és felkelt eddig elfoglalt helyéről. – Remélem, tudod, hogy nagy fába vágtad a fejszédet. Rá fog jönni, hogy nyomozol utána… - Klaus bólintott, de a következő percben már minden figyelmét ismét a kötetnek szentelte.
- Örülök, hogy megint találtál magadnak küldetést – mormolta gúnyosan Rebekah és kivonult a szobából. Bármi, amit odakint talál szórakoztatóbb lesz, mint ezek ketten, az biztos!
***
- Készen állsz, Amelia? – kérdezte a nő a jobbján álló boszorkányt, miután mindhárman elfoglalták helyüket.
Amelia bólintott, majd karjait oldalra nyújtva megfogta a másik kettő kezét, hogy tökéletes kört alkossanak a középen fekvő test körül.
- Kezdd te, Reena! – utasította Amelia a legfiatalabbnak tűnő boszorkányt. – Te rendelkezel hármunk közül még a legtöbb életerővel és ez most nagyon fontos – magyarázta. Reena bólintott és halk, monoton kántálásba kezdett:
- Mors ultra non…- Szavai nyomán szellő járta át a tágas szobát, a gyertyák lángja fellobbant és szinte tapintani lehetett a helyiségben létrehozott varázslat mágikus erejét.
Pár mondattal később a másik két nő is bekapcsolódott. Hangjuk hipnotizáló dallamként lebegett a levegőben és mindhárman érezték, ahogy a varázserő kihasználja testük, lelkük erejét, de mégis folytatták. Amelia érzékelte, ahogy életének ereje lassú, forró folyamként hömpölyög végig a testét, hogy aztán abból kilépve mást tápláljon tovább.
- Mors ultra non… - suttogták még utoljára gyengülő hangon, majd elszakadva egymástól, kissé megtántorodtak, de Amelia hamar visszanyerte egyensúlyát és onnantól csak az előtte fekvő testet nézte.
- Sikerült? – kérdezte bizonytalanul Reena, Amelia azonban csendre intette. Sötét szeme vadászkutyaként vizslatta az életre utaló – egyelőre nem lévő – jeleket a remélhetőleg már kevésbé halott hullán.
Feszülten felsóhajtott és már éppen azt kezdte számba venni, hogy vajon mit ronthattak el, mikor a nő ujjai megrándultak, szemei kipattantak és egy mély lélegzettel visszatért belé az élet.
A másik két boszorkány megkönnyebbülten felsóhajtott, míg Amelia készségesen segítette fel közben a földről a nőt, és elégedett mosollyal pillantott rá, úgy, mint egy festő az élete mesterművére.
- Üdv újra az életben, Jules!
*Nincs többé halál...
*Nincs többé halál...
